A hazai alternatív zenei élet korfája elkeserítő. Habár mindig jönnek újabb és újabb együttesek, a nagyszínpadokat továbbra is azok a zenekarok uralják, akik régebb óta vannak a pályán, mint mi a világon. A hagyományos, szöveg centrikus magyar zene gyökeres átalakulásokon megy keresztül: az új zenekarok már mást akarnak, a régiek meg szépen lassan abbahagyják (első példa erre a Kispál feloszlása volt, nemzeti gyásznapot kellett volna hirdetni). Ám néha jön egy-egy formáció, amin felcsillan az ember szeme: itt az utánpótlás; egy új zenekar, ami nem akar sem világzenei elemekkel, sem elektronikus hatásokkal „újítani”, és mégis tud mást mutatni, mégis talál magának (jelentős) közösséget.

Az elmúlt évek során Sena nevét legtöbben az Irie Maffiával kapcsolták össze. Ő az a csodálatos színpadi jelenléttel bíró ghánai lány, aki nélkül ez az egész projekt elképzelhetetlen volna. A különféle felállásokban különféle zsánerű zenékkel hódító banda alakulása óta bejárta az ország összes fontos fesztiválját és klubját, külföldi fellépésekre járnak, emellett pedig arra is marad idejük, hogy új muzsikákkal örvendeztessenek meg minket. Sena pedig mindebben hűséges harcostárs már hosszú esztendők óta. És bár nem kétséges, hogy a Maffia sikere épp úgy az énekesnő szívügye, mint saját projektjei azért mégiscsak elérkezett az idő, hogy – persze együttműködésben az Irie Maffiás srácokkal - összerántsa egy szólóalbumra mindazt, ami vagy nem fért bele a zenekar profiljába, vagy egyszerűen talán csak túl személyes volt.