KERET

KERET

Édes álmok jönnek - Carbonsweet lemezkritika

2012. december 01. - wobe

carbonsweet.PNG

A The Carbonfools a milleneum óta legalább annyi változáson ment keresztül, mint a Barátok Közt szereplőgárdája, ám a “méltán népszerű” telenovellával ellentétben a szénhülyék a mai napig képesek komoly meglepetéseket okozni. Amióta pedig Fehér Balázs is a formáció oszlopos tagja, mégtöbb mókát ígérnek a fellépések – mint például a sokat emlehetett MÜPA nagykoncert. A fiúk azon kevés előadók közé tartoznak, akik ügyesen megtartották az “alternatív” bélyeget – még azokból az időkből, amikor ez jelentett is valamit -, ugyanakkor úgy robbantak be a main streambe, hogy nem veszítettek a presztizsükből. Mára rádio és zenetévé favoritok lettek, és egy posh szórakozóhely közönségét épp úgy lázba hozzák, mint egy fesztivál vendégeit.

Bár zenéjüket „hivatalosan” darkwave-ként szokás emlegetni, ám a valóságban épp az a csodálatos a lemezeik hangzásában, hogy olyan, mintha valaki összekaparna egy albumra mindenféle dallam és ritmusfoszlányt a kedvenc számainkból – műfajtól totál függetlenül. A negyedik lemez – a Carbonsweet – ezen a vonalon mozog tovább, oly bátran, hogy a blues, rock, dub, disco, pop és folk elemek mellett blődli hangeffektek is fel-fel tűnnek, mint például pezsgősüveg nyitogatás, vagy a lemezt, hogy eszébe sem jut menősködni, és bármiféle trended követni, vagy bárkinek megfelelni: Balázs olyan felszabadultan énekli az időnként baromi személyes, időnként cukin semmitmondó szövegeket, mintha nem is az ország egyik legsikeresebb csapatáról volna szó, hanem egy experimentális bandáról, akik egy kis stúdióban mulatoznak maguk és barátaik kedvére, mondjuk valahol kelet-London peremén.

Bár bizonyos vagyok benne, hogy a trackek élőben sokkal vadabbul szólnak, a lemezen azért feltűnő változás az előző albumokhoz képest, hogy nagyon nagy a chill. Az album - nomen est omen - édes, mint a gumicukor, mi több, mondhatni romantikus, és csak nagyon ritkán jut el az eszeveszett tombolás állapotába. A teljesség igénye nélkül: a bevezető 'Keep On Waitin’' olyannyira pop, hogy akár egy Katy Perry szám remixe is lehetne. A 'Birthday' – amit már a hazai rádiók is felkaroltak – egyértelmű partikedvenc lesz, és nem csak azért, mert a szülinapi számoknak borítékolva van a sikerük, hanem azért mert, ez a kattant refrénnel ez lemez egyik “legcarbonfools-osabb” dala. A 'Bag of Candy' még a Pet Shop Boys fiúktól is szép teljesítmény lenne, a 'Busdriver' álmatag, fellépés utáni hajnali utazgatásra invitál minket a zenekar tagjaival, az ezt követő instrumentális 'Nine-Eights' pedig mintha azt a pillantot demonstrálná, mikor már mind bealudtak a volán mögött. Az 'Opened Doors' az első olyan track, amiről a “Snow Patrol-Keane-Coldplay-Travis” négyesfogatot juttathatja eszünkbe (de semmiképpen sem az utolsó), a (személyes kedvenc) 'Like Kids' pedig izgalmas keveréke egy klasszikus disco slágernek és egy újgenerációs gyermekmondókának. Mire pedig eljutunk a fináléként szolgáló, narratív bevezetővel ellátott 'Nebulo' című számhoz, végleg világossá válik: ezen a lemezen tényleg nincsenek szabályok.

Mostanság pedig, amikor kedvenc zenekaraink görcsösen próbálkoznak valamifle mondvacsinált tematikát eröltetni a zenei anyagokra, ez egyenesen frissítően hat. Szeretnivaló, játékos és mindenekfelett merész lemez, amely érezhetően nem azért van tele rádióbarát trackekkel, mert a menedzser, vagy a kiadó ezt követelte meg, hanem mert a The Carbonfools tagjainak most épp ilyenjünk volt. És jó, hogy ilyenjük volt.

Írta: Steiner Kristóf